Úgy érzem kevesen tudják csak milyen jó a diák élet.

Az iskola jó hely, azám, de csuda jó buli.

Rettegés az életünk, hogy mikor felelünk majd,

Nem jön a tudás mire kell ám tanulunk sokat.

Na és most akkor jön a kérdés, mit szeretek én?

Nyári szünet és mikor az iskola vége van.

 

Harlequim

17
(Születésnap utáni gondolatok)

 

Üvegházban járva én,

Nézelődtem mi a szép.

Ez se,

Az se.

Világnak e féltekén,

Van-e olg mi kéne még?

Talán,

Talány.

Körülnézve alaposan,

Láttam rózsákat visznek sokan.

De minek?

És kinek?

Rózsát vinni unalmas

Sőt a bőrre ártalmas.

Nagy úr,

Hogy szúr.

Elhagyván e tömeget,

Tovább néztem itt még mi lehet.

Ami egyedi,

És eredeti.

S ekkor ott volt egy orchidea,

Mire annyit tudtam kinyögni „mi a…”?

Azta

Paszta.

 

 

 

 

 

Elsőre már káprázatos

Másodjára bámulatos

Csecse

Becse.

Csak ragyogott a fényben,

Mesébe illő volt, tényleg.

Hűha

Hűha.

Nem hittem, hogy lehet bármi baj,

Majd megtudtam, lefoglalták már tavaly.

Mily kelepce,

Ez balszerencse.

Körbejárva már a termet,

Nem találtam más egyebet.

Most se

Sose.

Nem is kéne csak az egy orchidea,

Akkor nem lennék ilyen senkifia.

Ki megég

S elég.

Nem szabadna tudom én,

De azért nézem , nézem még,

Talán,

Talán.

Tizenhetedik év után,

Csak az ablakon bámulok ki bután.

Orchidea,

Oh orchidea.

 

 

 

Varga Gréta, 9.C

Verona

Egy tragédia,

Mi most ezsembe jut,

Nem rég volt ez.

A veronai út.

Tanárok, gyerekek,

Mind odavesztek,

S lelkük mára már,

A mennybe vezet.

Gyorsan történt minden,

Diákok mit sem remélve,

Feleszméltek a lángra,

A busz elejében.

S volt egy fiú,

Ki magát áldozta fel,

Hogy a többi társa a tűz elől,

Meneküljön el.

Vagy az apa,

Ki segített sok gyermeki karnak,

Mégis az ő sajátjai

Lángoló tűzben halnak.

S most nézzünk fel az égre,

Mondjunk el egy imát,

A többi gyermekért is,

Kik túlélték a tragédiát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fuisz Nóra

Van egy vágyam nagyon jó,

Segítek, hogy ez egy hajó.

Megsúgom, hogy mi is az,

Izgalmas dolgokat tatalmaz.

Ha majd egyszer gazdak leszek,

Biztos három jachtot veszek.

Ott csak úri ételt eszek,

Biztos mindig vidám leszek.

A padlója drága fa,

Ilyet nem árul kofa,

És az ajtó fotocellás,

Ez manapság már előírás.

A belső tér hatalmas,

Átjárni hosszadalmas.

Csillog-villog a belseje,

Jobban, mint a külseje.

És a pompa bámulatos,

Betörőnek kívánatos.

De semmi aggodalom,

Lesz biztonsági birodalom.

Személyzet is lesz majd rajta,

Ki a földet sose látja.

Egyenruha kötelező,

Ami nagyon kifejező.

Büszkék is ők munkájukra,

Rá van írva homlokukra,

Éppen ezért lazíthatok,

Ezek nyugodt pillanatok.

Na és a kényelem,

Azt remeknek képzelem.

Kikötőhöz közeledve,

Jön a tömeg növekedve.

Csodálkoznak, elmélkednek,

Majd álmukból felébrednek.

Mint egy csodát úgy lesik,

ahogy csak jól esik.

Aztán újabb utnak eredek,

Csudás helyeken ébredek.

Bejárom az egész világot,

Élvezem a boldogságot.

De jó lenne énnekem,

Ha ez lenne az életem.

Remélem ez nem csak álom,

Ha nagy leszek megcsinálom.

 

Harlequim

 

Esthez közeledve

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bán Rebeka 8.H

 

A szívem

 

Érzem, hogy dobog. Hallom lüktetését.

Mégsem tudom mit mond. Nem értem

üzenetét. Mikor megláttalak hevesen

kalapált. Nem gondoltam miért, de érted

kiabált. Szerelmet érzett és nagyon

rosszul tette. Hittem neki, mégis

lángkoszorú fette. Hamuvá égett

szegény pára, de most már dühvel

gondol volt párjára.

 

Csak lázad bennem és kitörni készül,

mint egy feléledő vulkán, mit a láva fűt

belül. Ereimbe kapaszkodik, hogy le ne

essen, nem hiányzik neki, hogy újra

tönkremenjen. Hisz szenvedett sokat,

nem kér már belőle. Nincs szüksége rá,

hogy más megint összetörje.

 

Utoljára te voltál, darabokra törted.

Megpróbáltam összerakni, de nem

sikerült többet.